Pál második levele a korinthusiakhoz 5,17

Isten tenyerén – 7. rész
Megtérésem előtt egy évvel, 1973 nyarán is részt vettünk már a testvéreimmel egy ifjúsági csendeshéten. Ez a Bükkben, egy kis faluban volt.
Nagy érdeklődéssel figyeltem és hallgattam az előadásokat, a bibliai történeteket. Szívesen énekeltem velük együtt az énekeket. Sokat jegyzeteltem. Az utolsó estén, a morzsaszedegetésen fel is olvastam ezekből. De valahogy érzékeltem, hogy valami többet, vagy valami mást vártak volna tőlem. De én semmi többet és semmi mást nem tudtam mondani.
Másnap délelőtt megszólított engem egy teológa, és nagyon kedvesen elhívott egy rövid sétára. Útközben megkérdezte tőlem, hogy elmondanám-e vele a megtérők imáját. Nem ellenkeztem, és ezt meg is tettem. Elsősorban az ő kedvéért, mert nem szerettem volna neki csalódást okozni.
A baj ott kezdődött, amikor visszamentünk a többiekhez. Mert a közös ebéd után úgy köszöntött engem mindenki előtt, mint egy új megtértet. Arra kért, hogy néhány szóban számoljak be a délelőtti döntésemről.
Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, mert én tudtam, hogy ott belül a szívemben, a lelkemben nem történt semmi. Azt kellett volna mondanom: „Horváth Ilonkánál a helyzet változatlan. Minden a régi. Csak éppen elmondatták vele délelőtt a megtérők imáját.”
De én nem így tettem. Hanem elfogadtam, hogy megtértnek tituláltak. Nagyon örvendeztek, ölelgettek és puszilgattak. Természetesen ez még jobban nehezített a helyzetemen.
Hazafelé utazva Debrecenbe, a buszon is én voltam a téma. Egy kedves hajdúböszörményi hívő leány így szólt hozzám: „Ilonka, olyan jó, hogy te ezentúl augusztus 20-án már nem a debreceni Virágkarneválra akarsz majd menni, hanem jössz velünk Hejcére, a csendesnapra. Ugye?”
Ó, jaj nekem! Most mit tegyek? Kiabáljam szét mindenkinek hangosan, hogy: „Hagyjatok békén! Én nem is tértem meg! Nem változott bennem semmi. Csak meg akartak téríteni.”
Hát nem kiabáltam szét. Szép csendesen tűrtem tovább az ilyen és az ehhez hasonló „megpróbáltatásokat”.
Amikor hazaértünk, a testvéreim elújságolták otthon a szüleinknek, hogy én megtértem. Édesapám azonnal a kezembe nyomott egy imádságról szóló könyvet, és arra kért, hogy olvassam el.
De nekem nem volt hozzá semmi kedvem. Egy kukkot sem értettem belőle. És mégis a kezembe kellett vennem. Csak lapozgattam, és úgy csináltam, mintha olvasnám.
Egy teljes esztendőn keresztül éltem ebben a képmutatásban. Mindenki úgy kezelt, mintha megtértem volna. Nagyon szerettem volna kikerülni ebből a játékból, és az Úr megkönyörült rajtam. Ugyanis 1974 júniusában igazán megtértem. Csak úgy, a Szentlélek munkája által. Minden emberi erőltetés és rábeszélés nélkül. Csendben és valóságosan megszületett bennem egy új élet: Krisztus élete. (1. rész)
Azóta sokszor elmondom ezt az imádságot:
Úr Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy nem kell többé vallásos képmutatásban élnem. Mert te eljöttél hozzám, és az én életemben is igaz lett az Ige: A régiek elmúltak, és íme: újjá lett minden. Ámen

Kertész Péterné református lelkipásztor